2017. november 4., szombat

Könyvklub: Ernest Hemingway - Búcsú a fegyverektől

Első körben le kell szögezzem, régen sírtam könyvön...


Sosem olvastam Hemingwayt. Mindig szemeztem a könyveivel, de valahogy nem volt alkalom, és mennyire örülök, hogy nem tizenévesként nyúltam hozzá először.
Az elmúlt egy-két évben elég sok háborús történetet olvastam és láttam, az I. világháború pedig különösen foglalkoztat, így nem is volt kérdés, hogy a Búcsú a fegyverektől is felkerül majd az olvasmánylistára.
A történet az olasz fronton játszódik a világháború alatt, elbeszélője és főhőse Frederic Henry, egy amerikai önkéntes, aki az egészségügyiek közt szolgál. Megismerkedik a fiatal skót ápolónővel Catherine Barkley-val, akit eleinte csupán megkapni akar, de miután megsérül, és hosszú időre kórházba kerül, egymásba szeretnek. A háború azonban tombol tovább, és Frederic-nek vissza kell térnie a frontra...
Miközben olvastam  a könyvet, utána olvastam Hemingway életének, amiből kiderült, hogy ez  a könyv erősen önéletrajzi ihletésű. Maga az író is önkéntesként szolgált az egészségügyi csapatokban sofőrként, míg meg nem sérült, ahol beleszeretett egy ápolónőbe. Évekig tartott a viszonyuk. Ez a tény számomra még megrázóbbá tette az egész cselekményt, mely szerintem egyébként sem könnyen emészthető. Hemingway nyers, lecsupaszított írói stílusa ugyanis a teljes valójában mutatja be a háború szörnyűségét az emberek kiábrándultságát, elállatiasodását, mindezt szembeállítva egy sokszor már-már bugyutának ható szerelmi történettel. Olvasgatva a véleményeket, az tűnt fel, hogy sokan hiányolták a háború még szemléletesebb ábrázolását, valamint a Frederic-Catherine szerelmi szál is bosszantott néhányakat. Nos Catherine engem elég sokáig idegesített, ám a végére szépen összeállt a kép, és megértettem, hogy ennek a szerelemnek igenis helye volt a történetben, mert az egész ettől vált igazán torokszorítóvá.
Frederic számomra nagyon könnyen megérthető, emberi főhős volt minden jó és rossz tulajdonságával együtt, döntéseinek miértjei olykor megkérdőjelezhetők, de én nőként is nagyon könnyen azonosultam vele, sőt a szívembe zártam. (Hiába az ilyen tökéletlen főhősök  a gyengéim, főképp, ha ilyen lelkesen fogyasztják az alkoholt...)

Hemingway már fent említett nyers fogalmazásmódja jól áll a könyvnek. Az írónak szokása volt, hogy nem használta agyon a jelzőket, azt mondván, hogy a lényeg a sorok közt rejtőzik. És bizony, amikor nekikezdtem a könyvnek, eleinte zavart, hogy minden rám van bízva, de néhány fejezet múlva teljesen beszippantott, és hamar elém tárult a háború és az élet kegyetlen valósága. Bár a könyvet nem szeretném elspoilerezni, de volt egy bizonyos csendőrös rész, aminél muszáj voltam megállni egy kicsit, mert annyira embertelen és épp emiatt szívszorító volt. Egyáltalán nem csodáltam, hogy a főhős akkor és ott egy bizonyos lépésre szánta el magát.
Nehéz most is szavakat találni, mert még most egy héttel később is gombóc van a torkomban, ahogy felidézem a történetet. Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik vágynak valami klasszikusra. Ha háborús regényre vágytok a nagy csatákat itt nem igen kapjátok meg, ellenben sok minden mást igen, főképp egy gyönyörű leiratát annak, hogy mennyire értelmetlenek a háborúk. Hemingway könyve a témában kötelező darab Remarque: Nyugaton  a helyzet változatlan című regénye mellett.

Ami pedig engem illet, azt hiszem hamarosan folytatom a sort Az öreg halász és a tengerrel és az Akiért a harang szóllal.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése