2017. március 22., szerda

Az elveszett ifjúság 1. fejezet (részlet)



Anna a tó vizén ringatózó vitorlásokat és gőzösöket bámulta. Hiába ült a zöldellő domb tetején Keswickben, lelki szemei előtt csak a zsúfolt rabati kikötő képét látta, mely az egyik reggeli újság címlapját foglalta el néhány héttel ezelőtt. A cikkben csaknem egy teljes oldalon át taglalták a marokkói kalóztámadás részleteit, külön kiemelve Thewlish kapitány tragikus halálát. Hosszan emlékeztek meg a férfiról, akit Anna ismert, amióta az eszét tudta, és aki minden alkalommal, ha Doverben járt, meglepte valami különleges ajándékkal. A lány mindig úgy tekintett rá, mint egy fura nagybácsira, aki hajóval járja a tengereket, de évente egyszer felbukkan náluk, hogy elmesélje kalandjait. Anna emlékezett, hogy kislánykorában mindig megállapította, hogy Thewlish kapitánynak óceánszaga van, habár szülei sosem örültek, ha ezt hangosan is kifejtette. Arcára kiült a keserűség, ahogy felidéződtek benne ezek az eddig semmiségnek tűnő emlékek. Ugyan honnan is sejthette volna, hogy a gyermekévek szempillantás alatt elrepülnek, és ő lassacskán elveszít mindenkit, akit szeretett? Az egykori, hóbortosnak hitt kaptány halott volt, ahogy szülei is. És Henry? Talán senkit sem szeretett olyan tisztán és őszintén, mint a matrózfiút, akinek végtelennek tűnő hetek óta hírét sem hallotta. A gondolatot, hogy akár a fiú is halott lehet, igyekezett elhessegetni, mert ennyi gyász már túl sok lett volna tizenhat éves lelkének. Aztán persze ott volt még…
Anna George-ra pillantott, aki a fa tövébe heveredve szunyókált. Ritkán nyílt alkalma, hogy hosszabb időre belefeledkezhessen abba, hogy a fiatalembert nézi. A hűvös augusztusi szellő összeborzolta George sötét haját, és néha kicsit megrándult a szája széle, ami egy pillanatra megijesztette a lányt, mert ha a fiú a következő percben kinyitja a szemét, ő majd elpirulva magyarázkodhat. Szerencsére azonban George mélyen aludt, és ő tovább kínozhatta magát azzal, hogy belefeledkezett a fiú arcvonásainak szemügyre vételébe. Tekintete elidőzött George határozott orrán, szépen ívelt száján, sötét haján. Emlékezetébe akart vésni minden apró részletet, mintha attól félne, hogy őt is elveszíti. Habár… George sosem volt az övé. Amikor belészeretett, már akkor tudta, hogy hiába vágyakozik utána.
George megmozdult, a légzése gyorsabbá vált. Mire kinyitotta a szemét, Anna már a kikötőben ringatózó hajókat bámulta.
A fiatalember felvette fűben heverő kalapját, alkarjára támaszkodva felhúzta magát, majd ránézett a mellényzsebében tartott órájára. Felugrott, megdörzsölte a szemét, és morcosan oda is szólt Annának.
– Nem ébresztettél fel.
­– Gondoltam, rád fér a pihenés – felelte Anna George felé fordulva, aki mogorván nézett vissza rá, és kelletlenül válaszolt.
– Semmi kedvem magyarázkodni.
– Miért kéne magyarázkodnod? – kérdezte értetlenül Anna.
– Mert órák óta vagyunk itt kettesben, és az emberek szeretnek pletykálni, nekem pedig enélkül is épp elég gondom van.
­– Néha nagyon undok vagy – vágott vissza Anna, rá sem nézve George-ra. Éppenséggel megszokta már, hogy a fiú az utóbbi időben ilyen gorombán viselkedett vele. Anna sejtette az okát, és a gondolat, hogy George esetleg így akarja távol tartani magától, megrémítette.
– Ne haragudj – mondta George, és közelebb lépett Annához. Leült mellé, úgy bámulta a fűben masírozó hangyákat. A lány pedig őt figyelte a szeme sarkából, és egyszerre nagyon butának érezte magát, amiért felmerült benne, hogy George viselkedése esetleg szándékos volt. Egy pillanatra elmosolyodott, majd az egyik gőzös hangja ismét Henry és Rabat felé terelték gondolatait.
– Mennyi idő alatt érhet ide egy levél Marokkóból? – kérdezte. George megvonta a vállát.
– Talán két-három hét. Nem tudom.
– Több mint egy hónap telt el – folytatta Anna, állát a térdére támasztva, és tovább bámulta a tó sötétkék vízét. – Miért nem képes hírt adni magáról?
– Ne gondolkodj ezen ennyit.
– Úgy beszélsz, mintha téged nem is érdekelne – szólalt meg szemrehányóan Anna. – A legjobb barátod.

– Nagyon is érdekel, de hiú remény azt várni, hogy felbukkan, amikor a hajó legénységének minden tagját megölték – válaszolt George méltatlankodva. George arca egészen elkomorodott, és Anna megértette, hogy gorombasága nem az ő személye vagy érzelmei ellen irányult, csupán tehetetlenségének eredménye volt. Szeretett volna mondani valamit, ami nem csak hamis reménykeltés vagy gyerekes biztatás, azonban semmi sem jutott eszébe. Hiába akart bölcsnek tűnni; amikor George-dzsal beszélt, kislánynak érezte magát. 


***

Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése