2016. szeptember 11., vasárnap

Itt a 2. fejezet :)



2. Fejezet
Lovagok és legendák

Másnap sor került a várva várt lovagi tornára. Ilyen eseményeket évente többször is rendeztek, de kétségtelen ez volt a legnagyobb, melyen más királyságokból is érkeztek vendégek, és lovagok.
A város mellett felállított lelátók lassacskán megteltek emberekkel, de bőven voltak olyanok is, akik a kerítésen túl ágaskodva próbálták követni a tornát. Az egyik, árnyékos lelátón foglalt helyet a király és udvar tartása. Az udvarhölgyek gyönyörű, hímzett és csipkézett virágos ruhákban ültek, és izgatottan cseverésztek, vagy épp a lent készülődő lovagokat figyelték árgus szemekkel, és néha-néha kacéran odamosolyogtak.

Felix az egyik kis sarokból, tökéletesen rálátott a vihorászó udvarhölgyekre, és a királyra, akinek arcán, mintha fáradtság és unalom látszott volna. A lány kíváncsi volt, vajon, mi az oka annak, hogy a király állandóan ilyen búskomor.
Időközben elkezdték felsorolni a lovagok neveit, és megkezdődött a sorshúzás. Felix átmászott a kerítésen, és így figyelte az eseményeket. Az első két párvívó már felült a lovára, és megkapták lándzsáikat is. Trombitaszó hallatszott, és a két lovag megindult egymás felé. Mindketten ügyesen kitértek a másik lándzsája elől, és ez így ment még kétszer, mire harmadjára, az egyik, aki zöld címeres páncélban volt, letaszította a lila címerest a homokba. A nézők éljeneztek, a lovag, pedig előlépve meghajolt, majd letérdelt a király előtt.
- Egy keleti lovag. – szólalt meg egy hang.
Felix hirtelen megrezzent, majd hátrafordult, és ekkor mosoly suhant át az arcán. Edmund állt mögötte, egy címeres pajzzsal és sisakkal.
- Megijesztettél. – jegyezte meg Felix nagyot sóhajtva.
- Ne haragudj.
- És ki volt a másik? – kérdezte a lány.
- Ő nyugatról jött. – felelte Edmund, majd a lelátóra mutatott, ahol a király ült. – Látod őt ott?
Felix odapillantott, és most vette csak észre, hogy egy másik koronás fő is ül ott, egy sorral feljebb. Egészen más volt, mint az ő királyuk. Szikár, magas, sűrű ősz szakállal, és szigorú tekintettel.
- Ő uralkodik a fővárosban. – magyarázta Edmund. – a másik négy király csupán az alattvalója.
- Félelmetes. – jegyezte meg Felix.
- Azt beszélik, hogy tudja, miként kell engedelmességre bírni a sárkányokat. – mondta Edmund, és láthatóan izgatottsággal töltötte el, hogy erről beszélhet.
- Sárkányok? – kérdezett vissza meglepetten Felix.
- Nem is tudtad? Keleten a nagy hegyen él két sárkány, már több ezer éve. De hosszú ideje csak alszanak. Csak egy módon lehet engedelmességre bírni őket, és ezt csak ő tudja. – magyarázta, és ismét a szigorú tekintetű nagykirályra mutatott. – Aki ismeri ezt a módot, mindenen uralkodhat. – tette hozzá, az izgalomtól kissé remegő hangon Edmund.
- Ugyan, ez butaság. – legyintett Felix. – Sárkányok csak a mesékben léteznek.
- Ez nem igaz. – tiltakozott Edmund. Hangján hallatszott, hogy dühös, amiért a lány nem hisz neki.
- Talán láttál valaha egy sárkányt is? – kérdezte Felix.
- Már mondtam: Legalább száz éve alszanak. – felelt türelmetlenül Edmund.
- Szerintem csak mese az egész. – vonta meg a vállát Felix. – Gyerekes dolog ilyesmiben hinni.
Edmund durcás fintort vágott.
- Gondolj, amit akarsz. Sárkányok igen is vannak. – mondta, majd ott hagyta a lányt.
Felix csalódottan nézett az apród után. Érdekelték a történetek, még akkor is, ha mesének gondolta őket. Sajnálta, hogy Edmund zokon vette, amiért nem hitt a sárkányok létezésében.
A nagykirályt figyelte. Szigorú barázdált arcát, szikár termetét, hosszú, válláig érő őszhaját. Olyan tiszteletet parancsoló volt, és közben nagyon félelmetes. Felix egy pillanatra úgy érezte, mintha a nagykirály tekintete felé fordulna, ezért gyorsan elkapta a tekintetét.
Közelebb lopódzott az első sorokhoz, és innen figyelte, hogy vív épp két lovag, nagy fényes kardokkal. Ezután újabb lándzsás viadal következet, majd ismét kardvívás. De Felixet ez már alig-alig érdekelte. A homokkal felszórt küzdőtér mellett serénykedő Edmundot figyelte, és azon igyekezett, hogy elegendő bátorságot gyűjtsön a bocsánatkéréshez.
Erre végül a torna alatt nem jutott alkalma, de néhány nappal később összetalálkozott a fiúval a piactéren. Épp Tomával és Alex -szel igyekezték megszerezni az aznapi betevőt. Amint megpillantotta Edmundot, gyorsan odébb surrant, hogy elég távol kerüljön barátaitól, és az apród után sietett.
- Edmund! Várj meg. – szólt utána.
Az apród megfordult, és halvány mosoly jelent meg az arcán, ennél jobban azonban nem akarta kifejezni az örömét, ezért gyorsan durcás képet vágott, és így köszönt rá a lányra.
- Szia Felix.
- Edmund, bocsánatot szeretnék kérni. – mondta Felix félszegen. Még kissé el is pirult, ahogy Edmundra nézett. – Nem kellett volna, gyerekesnek nevezzelek. Sajnálom.
- Nem tudtam, hogy nem ismered a sárkányokat. – felelt Edmund. – De már hiszel nekem?
- Hát… - kezdte tétován Felix.
- Akkor mindegy is. – vont vállat Edmund, és elindult az utcán a vár irányába.
- Várj. – ment utána Felix. – Nem mondom, hogy nincsenek sárkányok. Csak addig nehéz elhinni, míg nem látott az ember. – tette hozzá magyarázkodva. – De te sokat tudsz róluk, ahogy látom.
Edmund elégedetten elmosolyodott. Sir Marcus nem szerette, ha ilyesmiről beszél, mert semmi hasonló történetben nem hitt. Folyton azt mondta, hogy dajkamesék, épp, ahogy Felix is gyerekesnek nevezte őt, amiért hitt a sárkányokban. De most végre úgy tűnt, a lány kezd hinni neki, és ez lelkesítette. Legfőképp azért, mert nagyon tetszett neki Felix.
- Miért hívnak Felix –nek? A Felicia sokkal szebb. – jegyezte meg elpirulva.
- A szüleim hívtak így, azt mondták, jobb, ha fiúnak néznek. – felelt Felix.
- Én Feliciának foglak hívni. – mondta Edmund.
Felix egészen zavarba jött. Jól estek neki az apród szavai, és az, hogy nem a piszkos tolvajt látja benne, hanem a lányt, aki a kopott ruhák alatt volt.
- Sosem viseltél szoknyát? – kérdezgette tovább Edmund.
- Nem. Abban nem lehet jól szaladni. – válaszolt Felix. – De néha arról álmodozom, bár én is udvarhölgy lehetnék, és szép ruhákat hordhatnék.
- Érdekes álmok egy tolvajtól. – mondta Edmund a lány arcát figyelve.
Felix egy kissé megsértődött, és dacosan vissza akart vágni, ám ekkor az egyik mellékutcából Alex és Toma ugrottak elő, hangosan nevetgélve.
- Mit csinálsz itt Felix? – kérdezte Alex, miközben végigmérte az apródot, öltözékétől, egészen aranyszőke hajáig.
Edmund a kardjához nyúlt, de Felix a kezével megállította.
- Hagyd, ők a barátaim. – mondta, és bocsánatkérő pillantást vetett Edmundra.
A két fiú közben már türelmetlenül várta őt, ezért kénytelen volt csatlakozni hozzájuk.
- A fánál. – szólt utána Edmund. – Viszlát, Felicia
- Felicia? – kérdezte Felixet Toma, és elvigyorodott.
- Hagyj békén! – szólt rá Felix, és egy pillanatra hátranézett, hogy lássa Edmund távolodó alakját. Mosolyogva lépkedett tovább, miközben a két fiú folyton megjegyzéseket tett.
- Csak nem szerelmes vagy az apródba? – kérdezte Alex nevetve.
- Dehogyis. – válaszolt méltatlankodva Felix.
- Helyes. – jegyezte meg Toma. – Jól megvagyunk mi hárman. Ugye Felix? – nézett kérdőn a lányra.
Felix bólintott. Most valahogy zavarta őt a fiúk harsánysága. Alig várta, hogy este ismét felmászhasson a fára a vár kerítésénél, és hallhassa Edmund lantjátékát.
A nap hátra levő részét, egy romos kis kunyhóban töltötték, mely az otthonuk volt már hosszú ideje. Toma és Alex a délelőtt elcsent portékákat nézegették, és azon tűnődtek, mivel mit kezdjenek. Felixnek egészen máson járt az esze, és csak csendben figyelte a két fiút.
- Szerinted ezért mennyit kapunk? – kérdezte Toma, egy apró ékszeres dobozt nézegetve.
- nyolc vagy tíz aranynál nem többet. – felelt Alex. – Szerinted Felix?
A lány vállat vont, közben sötét, hosszú haját fonogatta.
- Az apródon jár az eszed? – kérdezte Toma, az asztalra téve az ékszeres dobozt.
- A sárkányokon. – válaszolt elmélázva a lány.
- A miken? – kérdezett vissza rosszallóan Alex.
- A sárkányokon, amik a keleti hegységben élnek. – folytatta Felix. – Edmund szerint már száz éve alszanak, és a nagykirály tudja, hogy lehet engedelmességre bírni őket.
- Ugye nem hiszel az ilyen sületlenségekben? Nem léteznek keleten sárkányok. Ahogy északon sincsenek törpök meg manók, és nyugaton se tündérek. – mondta a fejét csóválva Toma.
- Pontosan. – Helyeselt Alex. – És nincsenek szirének, se boszorkányok.
- Miért ne lehetne? – kérdezett vissza Felix.
Maga is meglepődött, amiért hirtelen egyre hihetőbbnek találta a sárkányok létezését.
- Ha majd itt repkednek a város felett, akkor hinni fogok bennük. – jegyezte meg Toma, hátradőlve, hintázva a széken.
- Akár az is megtörténhet. – mondta Felix elmosolyodva, és elindult az ajtó.
- Hová mész? – kérdezte Alex.
- Sétálni. – válaszolt Felix hátra se nézve, és becsukta maga mögött az ajtót.
Már egészen sötét volt. Épp csak az ég alja játszott lilás, narancsos színekben. Az utcákról lassan eltűntek az emberek. A piaci kofák már összepakolták portékáikat, és a lámpagyújtogatók meggyújtották az utcai fáklyákat.
Felix örült, hogy végre elszabadulhatott Tomáéktól.
Gyors léptekkel haladt, mert szeretett volna mielőbb a várkerthez érni, hogy hallja Edmund muzsikáját, és a történeteket, melyeket a fiú ismert.
Felmászott a fára, majd leugrott a magas kőkerítés túloldalán. Edmund épp olyan örömmel fogadta, amennyire ő az apródot, és aznap este sokat beszélgettek, mindenféle legendákról, királyokról, lovagokról, és ez így ment ettől kezdve majdnem minden este. Felix idővel már alig akarta ott hagyni az apródot, és egyre többet járt azon az esze, miként változtathatna viszontagságokkal teli életén.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése