2018. január 15., hétfő

NK Bookclub: Dr. Jekyll és Mr. Hyde

Amióta csak mesél az ember történeteket, léteznek rémmesék, amik az évszázadok során fejlődtek, hogy minél inkább kielégítsék az ember ez irányú igényeit. A 19. század romantikus majd a századforduló realizmusának idején különös divatjukat élték ezek a történetek. Gondoljunk csak például Hasfelmetsző Jack-re. Ennek az időszaknak egyik jeles szerzője volt Robert Louis Stevenson, akitől ebben a hónapban a Dr. Jekyll és Mr. Hyde című könyvet olvastuk Krisztivel az NK Bookclubban.
A közös értékelésünket az ő blogján is elérhetitek. :) https://thejoyofexistence.blogspot.hu/

***


Stevenson
K: A horrorisztikus történetekkel kissé hadilábon állok: olvastam és kedvelek közülük is egy-kettőt, viszont egy ideje kimaradtak az életemből. Stevenson kultikus regényének olvasását azonban nagyon vártam, mert jókat hallottam róla.

N: A horrorisztikus történetek nálam az egyik olyan műfaj, amit nem igen vagyok hajlandó olvasni. Ez a könyv valahogy mégis vonzott már évek óta. Vártam, hogy belekezdhessek, de féltem is tőle. A végén azonban nem csalódtam, egy egyszerű felépítésű, klasszikus, de kifejezetten mély irodalmi alkotást olvashattam.

K: Kifejezetten szeretem az ilyen alkotásokat amúgy, ami egyszerűen építkezik, mégis kiválóan teremt hangulatot és gondolkodóba ejti az embert.
A Dr. Jekyll és Mr. Hyde cselekményét röviden úgy jellemezhetnénk, hogy egy Uttersonnak nevezett ügyvéd nyomozni kezd a misztikus Mr. Hyde kilétét illetően, miközben vérfagyasztó gyilkosságok történnek London utcáin. A bűneseteknél az író nem bocsátkozik hosszas leírásokba, mégis képes elérni, hogy megborzongjon tőle az ember.
N: Már az első oldalakon beszippant ez a nyomasztó, borzongató hangulat. Habár 19. századi műről lévén szó, a történet már nem tartogat újdonságot. Természetesen ismertem Mr. Hyde kilétét, mégis feszülten olvastam a sorokat. Ez egyébként tipikusan az a könyv, ami nem attól válik zseniálissá, hogy részletekbe menően, gyönyörűen taglal mindent, sőt a karakterei is kissé semlegesek voltak számomra. Azonban briliánsan teremt hangulatot, miközben leás az emberi lélek legmélyére.

K: Egyetértek. Gyönyörűen mutatja be az emberi természet kettősségét.
Dr. Jekyll a jó megtestesítője, ő a racionális, nyugodt, tudatos én, míg Mr. Hyde a rossz, a vadság szimbóluma, akit ösztönei hajtanak. A doktor akkor pecsételi meg önnön sorsát, mikor megbolygatva a természet egyensúlyát, ketté választja személyiségét. Az eddig tudatosan kontrollált rossz így felszínre kerül, s egyre nagyobb és nagyobb hatalomhoz jutva lassan teljesen átveszi az uralmat.
A kontraszt a két személyiség között nem csak a belső tulajdonságokban teljesedik ki, hanem a külsőségekben is. Stevenson Dr. Jekyllt egy jó kiállású férfinak festi le, míg Mr. Hyde alakja visszataszító, s bárki ránéz, a hideg futkos a hátán. Ez a fizikai átváltozás számomra érdekes volt, de még hangsúlyosabbá tette az ellentétet a két fél között.

N: Valahogy én is hasonlóan magyaráznám kettejüket. Stevenson remekül festette le, milyen, ha az ember, szabadjára engedi a sötétebb vágyait. Eleinte még könnyű irányítani, de aztán túlnő az emberen. Amikor olvastam, az jutott eszembe, hogy ez olyan, mint bűnt elkövetni. Először csak apróságokat tesz az ember, aztán, ha nem fékezi magát időben, rablóvá, gyilkossá válik, és akkor gyakorlatilag vége az életének.
Tetszett, ennek a megjelenítése, ahogy te is írtad, a külső leírásában is. Amikor Mr. Hyde kezdett felülkerekedni, külsőleg is erősödött, persze torz maradt.
És ha már a címszereplőknél tartunk, beszéljünk általában a karakterekről. Alapvetően én ebben a műben nem találtam kifejezetten szerethető figurát. A szereplők inkább eszköznek tűntek a történet elmeséléséhez, amit helyénvalónak is tartok. Mr. Hyde kellőképpen borzolta az idegeimet, Dr. Jekyll iránt pedig mélységes szánalmat éreztem, és azt hiszem ennél több e tekintetben nem is volt szükséges egy remek olvasmány élményhez.

K: Dr. Jekyll karakterével szemben számomra is a szánalom érzése jelent meg. Kissé érdekesnek hatott, hogy Stevenson nem próbálta meg szerethetővé írni a karakterét, hisz ahogy már fentebb is utaltam rá, önmagának köszönheti az egészet. A regény végén található levélnél azért megsajnáltam, de mégse volt akkora megrázkódtatás érzelmileg a karakterével történt tragédia.
A karakterek mellett még szeretnék kicsit a helyszínekről is beszélni, ugyanis Stevenson részletgazdagon mutatja be a környezetet, amelynek hála teljesen bele tudjuk magunkat élni a regénybe. London különböző részeit ismerhetjük meg, amelyek mind reflektálnak a komor, misztikus jelenetekre, illetve a karakterekre is - gondolok itt például arra, hogy Mr. Hyde lakhelye sötétnek és zordnak van ábrázolva.
N: Mielőtt neki kezdtem, én is azt hittem, hogy Jekyll egy kifejezetten szerethető karakter lesz. Minden esetre a vallomása végén kicsit elszorult a torkom. A helyszínek remekül adnak hozzá a hangulathoz, és olvasás közben meg kellett állapítsam, hogy London kiváló színtér mindenféle történet számára.
Nagyon örülök, hogy rászántam magam ennek  a könyvnek az elolvasására. Egy nagyon szépen építkező történethez volt szerencsém, ami úgy beszélt az emberi gonoszságról, belső harcokról, gyarlóságról, hogy nem igazán volt szüksége nagy szavakra, barokkos mondatokra. Mindenképp megéri kézbe venni, az ember többet kap tőle, mint amire először számít.

K: Én is örülök, hogy ezt választottuk a könyvklubba és remélem mások is kedvet kapnak az elolvasásához, mert határozottan kiváló olvasmány.

További érdekességekért, kövessetek bennünket  a moly.hu-n, csatlakozzatok a kihívásunkhoz, és olvassatok velünk klasszikusokat! :) 

2018. január 14., vasárnap

Egy film, ami után másként nézel Micimackóra

A.A. Milne meséje - inkább a különféle Disney adaptációi - az én gyerekkoromat is végigkísérték. Sokan nőttünk fel a Százholdas Pagony kis lakóinak történetein, és talán vágytunk is rá, hogy bár mi is részei lehetnénk ennek a kedves kis mesevilágnak. Na de hogyan is született Micimackó? Ki volt Róbert Gida? És milyen ember volt A.A. Milne?



A Viszlát, Christopher Robin annyira felkeltette az érdeklődésem, hogy amikor megpillantottam csupán egyetlen képet a filmből, tudtam, hogy ezt látni kell, két nappal később pedig már a moziban álltam sorban a jegyért. 
A történet szerint Milne az I világháborút bár ép bőrrel megússza, súlyos PTSD-ben szenved, ami nem csillapodik az évek múlásával sem. Íróként nem magaslik ki kortársai közül, ráadásul alkotói válságba is kerül. Megszületik a fia, Christopher Robin, akit a feleség nem tud és nem is nagyon akar szeretni (az indok egyébként nagyon erős), na meg kislányra vágyott. Milne közben komoly alkotói válságban szenved, így a család vidékre utazik, a kicsi dadájával együtt, és itt kezdődik Micimackó születésének története.
Az apa hirtelen egyedül marad a fiával, és a kezdeti nehézségeket legyőzve csodás napokat töltenek együtt. Micimackó története világsiker lesz, és a kis Christopher Robin egyik pillanatról a másikra a reflektor fénybe kerül, csakhogy ez egyáltalán nem biztos, hogy boldoggá teszi őt.

Ez a film rengeteg mindent közöl, és nagyon szépen teszi. A felszínen megismertet bennünket egy ikonikussá vált történet születésével, Milne életének legfontosabb periódusával, de bemutat egy rossz szülő-gyerek kapcsolatot is, és ezáltal megrendítő, elgondolkodtató korképet fest a háború utáni családokról. Christophernek együtt kell élnie azzal, hogy apja pusztán egy lufi kidurranásától pánikba esik, hogy a szülei valójában nem tudják őt közel engedni magukhoz. Az egyetlen dolog pedig, ami eleinte úgy tűnik, elmélyíti a viszonyt apa és fia közt, végül a legnagyobb szakadékot ássa közéjük. Az anya sikerhajhászása és a magának való apa, aki hagyja sodródni az eseményeket, csaknem tönkreteszik fiuk életét. Valójában mégsem neheztelhetünk rájuk, hisz Milne csak jót akart. Írt egy mesét a fiának, ami végül mindenkié lett.

A filmben ráadásul elhangzik egy fontos gondolat, ami után tényleg másként nézünk Micimackóra. Ez a könyv akkor amikor a világ még épp csak kezdett kilábalni az I. Világháború poklából. Milne sokszor fontolgatta, hogy háború ellenes könyvet ír, ám végül a Százholdas Pagony lakóinak története volt az, ami kis időre feledtethette az emberekkel ezeket a borzalmakat, ami a gondtalan gyermekkor idejére repítette vissza a felnőtteket, és engedte álmodozni a gyerekeket.

A Viszlát, Christopher Robin egy gyönyörűen fényképezett, lelkünkig hatoló zenével fűszerezett, megindító alkotás. Mellesleg Domhnall Gleesont öröm nézni a szerepben, ahogy Margot Robbie, Will Tiltson és Kelly MacDonad is nagyot alakítanak. Csak ajánlani tudom, csodás film.

2017. december 31., vasárnap

TOP5 kedvenc könyv 2017

Végre újra falom a könyveket, és bizony részem volt idén nem kevés fantasztikus olvasmányélményben. :) Eredetileg 10-es listát terveztem, de annyi kedvencem lett, hogy sajnáltam volna bármelyiket is kihagyni. Ebben a TOP5-ös listában azokat a regényeket szedtem össze, amik azonkívül, hogy nagyon szerettem őket, valami mély nyomot hagytak bennem, ami miatt még akár hónapokkal később is a hatásuk alatt voltam. Jöjjön hát az öt legnagyobb kedvencem az idei évből. :)

Mindenkinek boldog újévet kívánok! :)


Gulyás Péter:

A végtelen térségek örök hallgatása

Ez  a könyv már csak azért is volt olyan várt számomra, mert az írót van szerencsém személyesen ismerni, hiszen három éven át tanított a főiskolán. Épp ezért egyszerre vártam és féltem az elolvasásától, de főleg az értékeléstől. Egy nagyon rendhagyó, kifejezetten nyomasztó légkörű, izgalmas és elgondolkodtató könyvet kaptam. Szerettem, hogy ennyire szürreális és groteszk az egész, és mégis hihetetlen görbetükre a társadalmunknak. Nem egy könnyed nyári olvasmány, hanem olyan, ami után csak még több kérdésed és kételyed lesz. Csak ajánlani tudom.


Monica Hesse:

 A kék kabátos lány

Azt tartom, hogy olyan a történelem olyan meghatározó és elrettentő eseményeiről, mint a világháborúk, beszélni és olvasni kell, mert örök tanulságokkal szolgálnak, arról nem is beszélve, hogy szinte lehetetlen feldolgozni még a későbbi generációknak is. És akkor itt ez a könyv, a fiatalos nyelvezetével, könnyed stílusával, mely összeszorítja a szívedet. Haneke története a megszállt Amszerdamban olyan, amit minden tizenévesnek olvasnia kéne



Ernest Hemingway:

Búcsú a fegyverektől

Folytatván a háborús könyvek listáját, ez a könyv számomra abszolút kedvenc lett. Kétszer tettem le, mert annyira megrázott. Hemingway nyers, száraz stílusába néhányaknak talán bele kell rázódni, de az biztos, hogy nyomot hagy az emberben. Főhőse tökéletes példája a háborúban kiégett katonának. Miközben a fejünket csóváljuk az állandó nőügyeit, közönyét és ivászatait olvasva, szánalmat és talán szégyent is érzünk. Hemingway nem "pazarol" oldalakat arra, hogy érzelmekről, tanulságokról írjon. Mégis minden ott bújik a sorok közt, egy egész nemzedék fájdalmát és elveszettségét meséli el.


Molnár Ferenc:

A Pál utcai fiúk


Egy könyvhöz néha idő kell, hogy igazán megértsd,  hogy igazán nyomot hagyjon benned. A pál utcai fiúk is ilyen. Gyerekként nem szerettem. Túl fiús volt, túl szomorú, és sokáig eszem ágában nem volt újra a kezembe venni. Örülök, hogy mégis megtettem. Boka, Nemecsek, Áts Feri és a többiek története teljesen a lelkem mélyéig hatolt. Értelmet nyert  könyv minden sora, és bizton állíthatom, hogy A Pál utcai fiúk egy örök érvényű kortalan mű a barátságról, erényekről, a hazaszeretetről, a hősiességről, a felnőtté válásról. Felnőttként is el kell olvasni, csak gazdagabb lesz tőle az ember.


V. E. Schwab:

Egy sötétebb mágia
 Hónapokig csak kísértett ez a könyv, mindig felbukkant, de valahogy nehezen találtunk rá egymásra. Így lett belőle gyakorlatilag az idei év megkoronázása, ugyanis decemberben rövid idő alatt kivégeztem a trilógia már megjelent két kötetét. Minden adva volt, hogy szeressem ezt a sztorit. London, viktoriánus miliő, egy remekül felépített és megmagyarázott mágia, egy tökéletlen, imádni való VÖRÖSHAJÚ főhős, és szerethető mellékszereplők. Élveztem minden pillanatát, Kell pedig az első számú kedvenc regényhősömmé avanzsálódott.


2017. december 27., szerda

NK Bookclub: A Pál utcai fiúk

"Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk."


***


A Pál utcaiak szobra a Práter utcában.
Molnár Ferenc ifjúsági regényének zárómondata sokunk számára ismerős. Ötödikes korunkban mindegyikünknek kötelező volt elolvasni ezt a könyvet, amit vegyes érzésekkel csuktunk be, miután a végére értünk. Némelyikünk szerette, hisz izgalmas, más utálta, mert kötelező, mert szomorú, mert túl fiús, túl irodalmi. De vajon milyen lehet ez a mű felnőttként olvasva? Tényleg csupán egy ifjúsági könyvről van szó, vagy több ez annál? 
Igen több, sokkal több, és ezt már az első oldalakon megérzi az ember. Krisztivel a Twist Olivér után most Boka, Nemecsek és a többiek történetét vettük a kezünkbe, hogy rájöjjünk, mit is rejt valójában ez a kis regény. Egy csodálatos olvasmányélménnyel és bizony nem kevés tanulsággal lettünk gazdagabbak



N: Annak idején nem nagy kedvvel álltam neki, ennek a könyvnek, és emlékeim szerint nem is igazán szerettem. Még elvarázsolt A két Lotti bájos, lányos története, ebben meg fiúk szerepeltek, meg szomorú is volt, szóval minden az ellen szólt, hogy kedvenc legyen. Aztán, ahogy teltek az évek, valahogy mindig előkerült, és bár sokáig nem fordult meg a fejemben, hogy adjak neki még egy esélyt, azt azért beláttam, hogy A Pál utcai fiúk nem véletlenül lett klasszikus, és nem véletlenül szerepel a kötelező olvasmányok listáján. Most újra olvasva pedig az is világos, hogy a magyar ifjúsági irodalom tán legnagyobb műve. A fent leírtak tükrében pedig ez egyáltalán nem elfogultság.

K: A Pál utcai fiúk című könyvet először kiskoromban vettem a kezeimbe. Hasonlóan indult a kapcsolatom vele, mint neked, bár én főleg az írásmódja - egyszerűen nem tetszett, ahogy az író fogalmaz - miatt nem tudtam megkedvelni. Évekig nem is találkoztam vele, aztán az idei évben olyan szinten visszaszivárgott az életembe, hogy eldöntöttem: újra fogom olvasni.
Felnőtt fejjel teljesen más élményt adott, a történet mély hatást gyakorolt rám.
A cselekményt - s ebben azt hiszem meg tudunk egyezni - egy egyszerű mondattal le lehet írni: van két fiúcsapat, akik háborút indítanak egymás ellen, aminek a tétje a csodálatos Grund. Ez az elemzés azonban korántsem mutatja be megfelelően “A Pál utcai fiúk” igazi értékeit.

N: Ahogy mondod, ha csak a felszínt szemléljük, a történet valóban ennyi, és már ez is elég szórakoztató és tanulságos egy 10-12 éves gyerek számára. Felnőttként pedig egy olyan történet bontakozik ki előttünk, ami tulajdonképpen az életről szól, arról mennyire meg kell küzdenünk mindenért, hogy kitartónak, hűségesnek kell lennünk, és még ha mindez meg is van bennünk, akkor is jöhet valami váratlan, ami mindent felülír. Amikor most újraolvastam, végig az járt a fejemben, hogy olyan ez mint egy szép, tragikus allegória. A szereplők is kicsit archetipizáltak. A csendes, bölcs vezető (Boka), a gyenge kis senki, akiről kiderül, hogy hős (Nemecsek), a fiú, aki több akar lenni, és ezért árulóvá válik (Geréb), ezekkel a figurák épp úgy szimbólumok, ahogy az Gittegylet és a Grund is.
A Gittegylet Fábry Zoltán 1969-es filmjében.

K: Ne felejtsük el a vörösingesek csapatát sem, ugyanis itt is ugyanúgy megtalálhatjuk az archetípusokat. Ott van az erős vezér, akitől mindenki fél, de azért neki helyén van a szíve (Áts) és megjelennek a még nála is kegyetlenebb katonák is (a Pásztorok). A Füvészkert számukra az, ami a Pál utcai fiúk számára a Grund. Azonban terjeszkedni akarnak, a kert birtoklása már nem elég nekik. S ekkor alakul ki háború a két tábor között.
A hadiállapot egy percig sem komolytalan: végig kisfiúk játsszák férfiak játékát. Haditerveket készítenek, követeket küldenek az ellenséges táborba és bátran harcolnak a Grundért.
A legfontosabb cél a hőn szeretett Grund megvédése, amely nem csak egy egyszerű gyülekező hely a fiúknak. Ez a kis darabka föld az otthont szimbolizálja számukra.

N: Anno gyerekként mi is háborúztunk a szomszédos játszótér gyerekeivel, és emlékszem, nagyon komolyan vettük, még rangunk is volt, meg fegyvereink. Szóval igen, ezért is nagyon átélhető ez egy gyereknek, de ahogy mondtad, ez végső soron a hazaszeretetről szól. A Grund a minden; a szabadság, a haza, a béke és a biztonság szigete,  a kalandok színhelye, a hely, ami összetartja ezt a kis csapatot, ez pedig olyan, amit mindenképpen meg kell védeni. Ahogy most a napokban kicsit gondolkodtam ezen  a könyvön, és végignéztem a Fábry Zoltán féle filmet is, döbbentem rá, mennyire reflektál ez a mű  a kor történelmére. Már eleve a Grund tulajdonképpeni szabadságáért folyó harc, és akkor ott van az  a bizonyos Gittegylet is. A pecséten ugyanis nyíltan ott áll az “esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk” szöveg, ami valljuk be nem kelthetett jó érzéseket a Kiegyezés utáni Monarchia vezetőiben. Nem véletlen hát, hogy Rácz tanár úr feloszlatja az egyletet, ami valójában egy rendszerre veszélyes forradalmár társaság.  Persze lehet, hogy ezek csak bemagyarázások, de talán túl sok lenne a véletlen, ezért én hiszem azt, hogy Molnár Ferenc sokkal mélyebb üzeneteket és tanulságokat rejtett el ebben az elsőre egyszerű ifjúsági regénynek látszó műben.

K: Látod, pont ezért volt kiváló ötlet újraolvasni ezt a művet. Gyerekként ilyesmik eszembe se jutottak volna! Egyetértek a szavaiddal. Egyszerűen annyira párhuzamba állítható a kor történelmével, hogy ez nem lehet puszta véletlen.
Felnőttként már sokkal jobban élvezem az olyan antagonista szereplőket, akiknek igazából  jó szíve van. Ennek köszönhetően egyáltalán nem véletlen, hogy az egyik kedvenc karakterem Áts Feri lett. A vörösingesek vezére nem csak becsületes - hisz tiszteleg Nemecsek bátorsága előtt és megbünteti a Pásztorokat -, hanem lelkiismeretes is. Párhuzamba állítható Boka karakterével: mindkét fiú megfontolt és határozott személyiség, ám ha hibáznak, felvállalják azt. Igazi vezető egyéniségek, akikre felnéznek hős katonáik.
A két vezér mellett a mindig vidám és szórakoztató Csónakos - ahányszor megemlítette, hogy “papuskám” mosolyognom kellett - lett az egyik kedvencem, hisz a fiú üde színfoltja a regénynek. S a legnagyobb hőse a műnek? Nemecsek Ernő, akinek a bátorsága és hűsége könnyeket csalt a szemembe.
Neked kik voltak a kedvenceid?

N: Nálam is hasonló a lista. Áts Feriről bennem is egészen más kép élt, és kellemesen csalódtam a karakterében. Boka és Nemecsek természetesen kedvencek. Csónakos meg azt hiszem, mindkettőnk személyes favoritja. :D Ő az a szereplő, aki ha nem volna, egy jóérzésű ember biztosan végig bőgné a könyvet. Persze még az ő jelenléte sem mindig garancia. Nem egyszer szorult el nekem is a torkom, és jobban belegondolva nem is az (vagy nem csak az) volt a legtragikusabb, ami Nemecsekkel történik. Sok kis apróság volt, amit felnőttként, miután az ember már túl van egy s máson, nehéz könnyek nélkül végigolvasni. Gondolok itt a könyv legvégére, Gerébre, vagy arra a bizonyos jelenetre, amiben csak Boka és Áts Feri szerepel.

K: Az utolsó mondat azt hiszem mindkettőnk számára megrendítő volt, mert Molnár Ferenc egy olyan gondolattal zárja le a regényt, amely előrevetíti azt, hogy a felnőtté válással mennyi csalódás fog minket érni. Mert az élet tényleg ilyen: hol szomorú, hol vidám, s mi csak a szolgái vagyunk ennek a körforgásnak. És legfőképp: mindannyiunk életében ott van az a bizonyos pont, amelynél realizáljuk a sors kegyetlenségét és gyerekekből felnőttekké válunk. Boka János életében ez a pont a Grund és Nemecsek elvesztésével jött el. S a Pál utcaiak szeretett vezére nem is a háborúban, hanem a veszteségek okozta fájdalomban ért igazán férfivá.

N: Na igen. Épp ezért is kortalan, örök érvényű ez a mű. Hihetetlenül sok minden sűrűsödik össze ebben a kis történetben, és azt hiszem teljes szívvel kijelenthetjük, hogy bizony ott a helye a kötelezők listáján, csak aztán ne felejtsük el felnőtt fejjel is újraolvasni, hogy igazán megérthessük a Pál utcaiak és a Vörösingesek üzenetét.


A Vígszínház musicalje után sokan kapnak 
kedvet a könyv elolvasásához.

NK Bookclub: Januári olvasmányok

Kriszti és én januárban tovább folytatjuk kalandozásainkat a klasszikus irdalom vizein, ám ezúttal rendhagyó történeteket választottunk, amik bár kiérdemelték a klasszikus szót, hiszen kultikussá vált regényekről van szó, mégsem olyanok, amikről annak idején az iskolában tanulhattunk, vagy amik elsőnek eszünkbe jutnak, ha azt halljuk "szépirodalom. Ebben a hónapban egy kicsit a sci-fi és a rémtörténetek világába utazunk, melyhez az alábbi könyveket választottuk ki. :)

1. 
Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde



Az először 1886-ban megjelent Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete – a három évvel korábban publikált ifjúsági kalandregény, A kincses sziget mellett – Robert Louis Stevenson (1850-1894) legismertebb műve. Az önmagán kísérletező orvosról és az általa létrehozott második – gonosz – énjéről szóló rémtörténet azon túl, hogy rendkívül izgalmas olvasmány, nagyon fontos és érdekes kérdéseket is felvet az orvosok – vagy általánosabban a tudósok és feltalálók – felelősségével, illetve az ember kettős természetével kapcsolatban. Stevenson e kisregénye igazi csemege azok számára, akik többre vágynak a ma oly divatos – gyakran rémesen bugyuta – horrortörténeteknél.
(forrás: moly.hu)

2.
Phillip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?


21. századi fejvadász… Rick Deckard naphosszat a jövőbeli metropolisz utcáit rója. Feladata: szökevény androidok, a replikánsok felkutatása és megsemmisítése. Új megbízatása azonban Nexus-6 harci egységekre szól – és Deckard hamarosan azon kapja magát, hogy vadászból vad, üldözőből üldözött lett…
(forrás: moly.hu)


Reméljük, izgalmasnak találjátok az olvasmányokat, és velünk tartotok ebben a hónapban is. Én bevallom, tényleg izgatott vagyok, mert mindkét műfaj távol áll tőlem, és érdekes lesz kilépni a komfortzónámból. :)
Szóval olvasásra fel! Jöjjön Dr. Jekyll és a Szárnyas fejvadász!

2017. december 15., péntek

Top 10 kedvenc karakter 2017

 Az elmúlt néhány évben sajnos csökkent az olvasott könyveim száma, de idén újult erővel és lelkesedéssel vágtam bele az olvasásba. Rengeteg kedvencet avattam, és most úgy döntöttem, meg osztom veletek, mely szereplők lopták be magukat legjobban a szívembe. Jöjjenek hát a 2017-ben olvasott könyveim legjobb karakterei. :)





10.

Twist Olivér

Nagyon szerettem Olivért, mert annyira ártatlan és tiszta szívű gyerek. Néha nagyon megrázó volt hányattatott sorsáról olvasni, tudva, hogy tényleg voltak gyerekek, akiknek ilyen élet jutott és juthat akár most is. Mégis egy kalandokkal, fordulatokkal teli könyvhöz volt szerencsém, és az egyetlen, amiért Olivér a tizedik helyre csúszott az az, hogy sokszor inkább volt passzív szereplője a történetnek, így a jelleme számomra -  a fent leírt tulajdonságokon kívül - annyira nem bontakozott ki.



9.  

Fabyen

 

Amikor Krencz Nóra Megszámlálhatatlan című trilógiájának első kötetét a olvasni kezdtem, egyből beleszerettem Fabyenbe. Nem egy nagy hős, nem bátor, még rettentően eszesnek sem mondanám. Egy szürke kis figura, aki a szőke hajával, esetlenségével és gyerekes humorával egyszerűen sodródik az eseményekkel. Vágytam már egy ilyen hősre, akinek nincsenek agy drámát az életében, nem hajtja valami magasztos cél. Fabyen igazi felüdülés volt a sok komoly, világmegváltó hős után




  8. 

Triar

Bevallom félve vettem kézbe Bogár Erika Tullia meséi című könyvét. Ez volt az első kortárs regény, amit olvastam, és nem tudtam, mire számítsak, de Triar története magával ragadott. Ebben az ősmagyar miliőt idéző fantasy világban, ez a nyegle kis kamasz, akinek egykor majd apja trónját kellene megörökölnie a szemünk láttára válik erős harcossá, megtört férfivé, a birodalom őrzőjévé. Fantasztikus jellemfejlődés az övé. Személye olyan, mintha csak az ősi legendákból lépett volna elő. Megfoghatatlan, szinte kiismerhetetlen, de valahol hinni akarom, hogy létezett.



7. 

Catherine Elwood

Jöjjön egy hölgy is a sorban. :)
M.G.Brown Rózsaszirmok sorozatának (Kavargó Rózsaszirmok, Vérvörös rózsaszirmok) főhőse egy olyan lány, aki szinte kilép a lapokról, annyira emberi. Nagyon eszes, de sokszor remekül titkolja, érzelmes, és minden adottsága megvan, hogy nagyszerű ember, sőt nagyszerű hős legyen. Döntései azonban sokszor rettenetesen rosszak, és hiába a remek adottságok, ő csak sodródik, és közben szenved saját oktalansága miatt. Mégis közben lassacskán felnőtté érik, és bár bolondos lénye nem szűnik meg, idővel úgy érezzük, talán lassan el merjük engedni a kezét. merthogy ő az a fajta szereplő, akinek legszívesebben végig szorítanám a kis kacsóját, csak, hogy orra ne bukjon. 
Egy bolondos, mégis komoly leányzó, akinek az életén és kalandjain biztosan jókat fogunk szórakozni. :)


6. 

André Lothario Lindmann

 

Az idei olvasmányaim legambivalensebb karaktere. Egyszer imádom másszor gyűlölöm, és épp ebben rejlik Rio titka. Gabriella Eld szereplői egyébként is kívánkoznak egy ilyen tízes listára, mert eredetiségük tagadhatatlan. Az Emlékek Jordan számára és a folytatás, a Remények Jordan számára vámpírja azonban magasan kiemelkedik (Jó tudom, néhányan nem őt mondanátok, higgyétek el, szoros volt a verseny ;) ... ) Rio kegyetlen és hidegvérű, sokszor kifejezetten önző, mint valami náci tiszt (ahogy az írónő emlegeti), mégis nélküle aligha jutnának előrébb a történet karakterei. Helyén van az esze, és bár nem mutatja, valahol a szíve is. Egy megkeseredett figura, aki egyszerre példakép és közutálat tárgya. Hát hajrá Rio! Kiváncsi vagyok mi lesz veled. ;)

5. 

Frederic Henry

 

Hemingway Búcsú a fegyverektől című művének főhőse sem a tipikus hős típus, aki egyből belopja magát a szívünkbe, mégis emlékezetes, és én hamar megkedveltem őt. Egy fiatalember, aki - talán mert unalmasak voltak a tanuló évek - önkéntesként belép az I. Világháborúba Olaszországban. A háború megkeseredetté, közönyössé teszi. Iszik, mindig más nővel van, tulajdonképpen elsőre nem egy szimpatikus karakter. Frederic azonban tökéletes ábrázolása annak, mivé válhat az ember egy ilyen pokolban. Ha kell önfeláldozó, mégis első sorban a saját bőrét menti, ha teheti. Sajnáltam, együtt éreztem vele, és mindezek ellenére szerettem is, mert bár jelleme hagyott kivetni valókat maga után, mégiscsak csak egy jobb sorsra érdemes fiatalember volt.

4. 

Hanneke


Ismét egy lány, aki csak hajszállal maradt le a képzeletbeli dobogóról. A kék kabátos lány (Monica Hesse) főhőse, nem mindennapi ifjú hölgy. Egykor gimnazista volt, szerelmes, teli álmokkal, aztán jöttek a németek, és neki egyik napról a másikra hullik darabokra az élete, ám Hanneke leleményes. A megszállt Amszterdam utcáin tiltott árukkal kereskedik, ha kell, elterelésképp flörtöl  a náci járőrökkel, udvariasan végighallgatja az öreg néni történeteit, és igyekszik betartani saját szabályait, hogy életben tudjon maradni. Erős női karakter egy sötét és kegyetlen világban. Folyton vívódik, hogy vajon meddig mehet el az önzetlenségben, és meddig nézheti a saját érdekeit. Mi ma talán nem értjük a helyzetét, ne is értsük meg soha, de érdemes megismernünk a történetét, és egy kicsit eltöprengenünk rajta.

 

***

 

3. 

Ambrózy Richárd

 

Ha egy szereplő 80 oldalban le tud venni a lábamról, akkor nem kérdés, hogy helye van egy ilyen listán. Ambrózy báró antiszociális, arrogáns jelleme olyan, ami nagyon közel áll hozzám. Az életben mondjuk lehet nem kedvelném az ilyen férfiakat, de a regények lapjain mindig jó olvasni, hogyan nyílnak ki lassan, és mutatják meg, hogy szúrós megjegyzéseik, cinizmusuk, szarkazmusuk mögött érző szívet rejtenek. Richárd remek hős, akinek minden megszólalását és megmozdulását szórakoztató olvasni, remek megfigyelő, remek nyomozó, és van egy "apró" kis testi hibája, ami még különlegesebbé teszi. Alig várom hogy a teljes sorozatba belevessem magam.


2. 

Kell Maresh

Nos őt nem lehet nem szeretni, kis híja volt, hogy nem az első helyen landolt. Ismét egy zárkózott, esetlen hős, aki ráadásul antari. (Milyen menő már hogy utazni tud a Londonok között. :) ), ja és vörös haja van... Kell már akkor megfogott, amikor még bele sem kezdtem az Egy sötétebb mágia olvasásába, és bevallom féltem is, hogy csalódni fogok, de csak jobban megszerettem oldalról oldalra. És még hol van a trilógia többi része. Nagyszerű karakter, aki szépen lassan nyílik meg az olvasók előtt is. Kicsit morcos, kicsit magának való, igazi csodabogár, és épp ezektől olyan imádni való.

1.

Nemecsek Ernő

Sokat gondolkodtam a lista sorrendjén, mert az itt felsorolt szereplők nagyon belopták magukat a szívembe, és nem volt könnyű rangsorolni őket, mert mindegyik értékes, és véleményem szerint olyan karakterek, akikről érdemes hosszan beszélgetni. Persze vannak köztük, akik a női lelkemet is simogatják, de azért igyekeztem nem ilyen felületesen gondolkodni.
A fentiek miatt éreztem úgy, hogy A Pál utcai fiúk  kis hőse az, aki igazán megérdemli az első helyet.
Önfeláldozása egyik fenti karakterhez sem fogható. A tiszta gyermeki és játékos lélek, kinek a szívébe ne lopná be magát?
Nemecsek karaktere csodásan jelképezi, milyen is a "hazaszeretet" , milyen állhatatosan a végsőkig küzdeni egy nemes célért. Ő nem csupán egy szereplő a sok közül. Nemecsek szimbólum.


Nos nekem ők voltak, akik valamiképp idén leginkább megérintették a szívemet. Ti nektek milyen lenne a top10-es listátok? :) Hogy álltok  a fent felsorolt szereplőkkel? Van kedvenc közöttük? :)


2017. december 12., kedd

NK Bookclub - Charles Dickens: Twist Olivér

Ha klasszikus irodalomra gondolunk, sokan egyből azt gondoljuk, hogy az csak valami száraz és unalmas olvasmány lehet, vagy olyasmi, ami már túlságosan megkopott, hisz olyan régen íródott. Ám ami klasszikus, nem véletlenül vált azzá, és bizony, bármikor is olvassuk, az értékéből mit sem veszít a mű. Kriszti barátnőmmel novemberben elhatároztuk, hogy belevetjük magunkat a szépirodalom tengerébe, és azon igyekszünk, hogy mások is megszeressék ezeket a könyveket. Az első áldozatunk Dickens Twist Olivér című műve volt.
Dickens (1812-1870) a XIX. századi angol realizmus egy legkiemelkedőbb alakja. Főhősei mindig az elnyomás ellen küzdenek, a zord és igazságtalan világban. Történetei legtöbbször önéletrajzi ihletésűek, hiszen gyerekként ő is megtapasztalta, milyen a nyomor, miután tizenkét éves korában apja eladósodott és börtönbe került. Copperfield Dávid, Nicholas Nickleby vagy épp Twist Olivér mindannyian a jobb sorsért küzdenek, ahogy küzdött maga az író is. Történeteik tanulságként szolgálhatnak ma épp úgy mint valaha a viktoriánus korban.


*

K: A Twist Olivér történetét felületesen ismertem csak, kiskoromban nem olvastam a regényt illetve egyik adaptációját sem láttam. Volt arról egy elképzelésem, hogy mit fog adni ez a könyv, de ami azt illeti egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam.

N: Olivérrel nekem is hasonlóan indult a kapcsolatom. Mindig ismertem a nevét, de itt gyakorlatilag ki is merült a történet. Néha elkaptam a tévében egy-egy jelenetet az dologházban játszódók közül, azonban egyszer sem néztem végig a filmet. Annyit tudtam, hogy Olivér árva, és az egész cselekményt úgy képzeltem, mint a Copperfield Dávidé, ellenben valami egészen mást kaptam.

K: Nekem nem volt ilyen összehasonlítási alapom, tekintve, hogy Dickenstől csak a Karácsonyi éneket olvastam. Annyit én is tudtam, hogy egy árva kisfiúról szól a történet és hogy egy tolvajbandához keveredik, és azt is hittem, hogy csak ennyi a cselekmény. Dickens viszont mesterien ért ahhoz, hogy addig csavarja a szálakat, amíg mindegyik össze nem ér és teljesen meg nem lepi az olvasót.
Olivér története édesanyja halálával indul és a dologházban töltött keserves évekkel folytatódik. A kisfiú sorsát a boldogtalanság és a kegyetlenség jellemzi; hiába annyira tisztalelkű és ártatlan, a körülötte lévő világ nem kegyelmez neki. Ezek a gonoszságok nehezítik meg Olivér életét, s így kerül az egyik helyről a másikra, míg végül Faginnál és gyermektolvajokból álló bandájánál köt ki.



N: Én azt gondoltam, hogy ebben a könyvben arról lesz szó, hogyan nő fel Olivér, és kerül ki ebből a helyzetből, ehhez képest úgy a történet harmadánál rá kellett döbbenjek, hogy ez a szerencsétlen gyerek tulajdonképpen csak passzív szereplője ennek a történetnek, viszont mégis ő mindennek a mozgatója. Az egyébként tény, hogy Dickens zseniálisan keveri a lapokat, és nagyon szépen adagol mindent, és mindig képes volt meglepni. Sokszor nem az történt, amire számítottam. A végén játszodó események például egészen megdöbbentőek voltak, ami Sikes és a többi rabló szálát illeti. Mintha egy gengszter sztoriba kerültem volna

K: A végén lévő egyes jelenetek miatt valóban kicsit gengszteres lettek a zárófejezetek. Engem az is meglepett, hogy milyen sokszor hagyjuk el Olivér szemszögét, hogy aztán fejezetekkel később visszatérjünk rá.
Az is újdonság volt, hogy Dickens egyszerre mennyire realisztikusan és mesésen is írja a történetet. Gondolok itt arra a realizmusra, ami az árvákról, szegényekről szóló részekről szól vagy Londonról magáról, de közben azért ott az a mesés elem, ami Olivér származását mutatja be. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben micsoda szarkasztikus felhanggal közöl a tényeket.

N: Az elején nekem is furcsa volt, hogy Olivér gyakorlatilag alig bukkan fel egy idő után, ráadásul inkább csak szemlélője és elszenvedője a történetnek, semmint cselekvő hőse.
Dickens stílusát imádom, már a Copperfieldben és a Karácsonyi énekben is magával ragadott, azonban ez a műve messze a legrealistább alkotás a három közül. Kegyetlenül őszinte tükröt állít korának társadalma elé. Élveztem minden sorát, mert mindig volt valami plusz, ami elgondolkodtatott vagy épp keserű mosolyt csalt az arcomra. A sok gonoszságot legtöbbször szinte csak mellékesen vetette oda, ami remekül mutatta be, mennyire közömbös volt a társadalom ezeknek az embereknek a sorsa íránt.
 És ahogy te is mondod, ehhez társul a csodás, mesés elbeszélési stílusa, ahogy lassan, ráérősen vezet minket az úton, elidőzik jelentéktelennek tűnő apróságokon, amiket én imádtam, mert ezektől élt annyira a könyv.

K: A jelentéktelennek tűnő apróságokat említve: nem csak a történetnél időzik el ilyenek semmiségeknél, hanem szereplőknél is. Ezt úgy értem, hogy meglepő volt számomra, mikor kitértünk egy karakterre, ahelyett, hogy Olivérrel foglalkoztunk volna és néhol nem is értettem, hogy most miért ezzel a karakterrel tartunk. De Dickens ravasz, és a végére összefűzi a szálakat, és minden értelmet nyert. A szereplőket említve: a mellékszereplők közül én legjobban Rose kisasszonyt és Harryt szerettem meg és a Vagánynak is voltak olyan részei, amik tetszettek. Neked volt olyan karakter, aki így megfogott Olivér mellett?

N: Olivér természetesen nálam is kedvenc. Ez azt hiszem egyértelmű. Nagyon szerethető, édes, ártatlan kisfiú. :) Szívesen olvastam volna még róla. Harry-Rose páros megmelengette a szívem, üde színfoltjai voltak ennek a kegyetlenül realista világnak. Amúgy Nancy karaktere volt még rám nagy hatással, az ő jellemfeljődése és vivódásai azért megérintették a szívemet.
Egyébként azt hozzá kell fűzzem, hogy még a legkegyetlenebb szereplőkről is szerettem olvasni, mert Dickens annyira élővé varázsolta őket, hogy olyan volt, mintha személyesen találkoztam volna valamennyiükkel.
Azt hiszem összességében elmondhatom, hogy egy fordulatokban gazdag, magával ragadó regényt olvashattam, aminek - hála Dickens stílusának - még a kevésbé izgalmas fejezetek is vittek magukkal. Téged mennyire fogott meg? Olvasol Dickenstől a közeljövőben?

K: Teljesen egyetértek veled, számomra is izgalmas olvasmány volt. Az egyetlen “nehézséget” az olvasás közben az jelentette, hogy az Olivér ellen elkövetett kegyetlenségek olyannyira elszomorítottak, hogy sokszor nem tudtam vele haladni.
Dickenstől még mindenképpen szeretnék olvasni, mert tetszett az írásmódja és ahogy körülnéztem a könyvei között, a témaválasztásai is kiválóak. Bár az is tény, hogy kell egy kis idő ezután a regénye után, és csak a későbbiekben tervezem azt, hogy olvasok tőle megint.

*

A Twist Olivért bátran ajánlom mindenkinek, aki azt fontolgatja, hogy egy kicsit elmélyed a Dickens életműben, mert remek kezdő kötet. De persze azoknak is ajánlom, akik szeretik a húsvér szereplőket, kalandos történeteket, és nem bánják, ha a könyv néha összefacsarja a szívüket.


(A klub következő decemberi ajánlója: A Pál utcai fiúk)