2018. május 23., szerda

NK BookClub - William Shakespeare: Othello

Ha színház, és dráma, biztosan elsők közt jut eszünkbe Shakespeare neve. Művei már évszázadok óta örvendeztetik meg az embereket szerte a világban, és zsenialitása máig megkérdőjelezhetetlen. Tragédiái és komédiái az emberi érzelmek alapjait taglalják, ettől válnak örök érvényű tükrévé világunknak.

Shakespeare 1564 áprilisában született és 1616 áprilisában bekövetkező haláláig számos művet írt, és életét, munkásságát, több legenda is övezi. Mivel iskolázottságának bizonyításáról nem maradtak fent dokumentumok, sokat kérdőjelezték meg a személyét. Sokan gondolják úgy, hogy ő maga nem volt elég művelt ahhoz, hogy ilyen alapos történelmi és emberismerettel rendelkezzen, nem beszélve az írástudásról. Én a magam részéről, hiszem, hogy születhetnek ekkora zsenik, hiszen a történelem ezt később is igazolta. :)
Krisztivel ezúttal az Othello-t olvastuk és beszéltük ki.


***


N: Számomra Shakespeare neve mindig garancia. Bármikor is kerül a kezembe - persze nem mindegy, hogy épp egy tragédiája vagy komédiája -, az biztos, hogy telibe talál. Nem igazán tud csalódást okozni, mert annyira időtlen, annyira emberi és annyira zseniális. Amikor kitaláltuk ezt a klubot, egyértelmű volt, hogy áprilisban, az ő születése hónapjában olvasunk tőle. Az Othello eddig valahogy kimaradt a sorból, és ezt egyáltalán nem bánom, mert így most erről a műről írhatjuk meg az ajánlókat, és Te jó ég - képtelen vagyok nem érzelmekkel telve beszélni -, én ennek mennyire örülök! Shakespeare ismét nem okozott csalódást.

K: Shakespeare tényleg az olyan alkotók közé tartozik, akiknél mindig borítékolható a siker, hisz műveivel mindig képes az olvasó figyelmét lekötni.
Ez az Othelloval sem volt másképp. A történet alapvetően ugyan egyszerű, de a bárd olyannyira megcsavarja a cselekményt, hogy a végére egy cselszövésekkel és fordulatokkal teli művet kapunk.

N: Na igen. Shakespeare nagyszerűsége épp a végtelen egyszerűségben rejlik. A történeteinek mozgatói mindig alapvető érzelmek. Féltékenység, szerelem, becsvágy, irigység stb.  Nagyon könnyű belehelyezkedni és átélni ezeket a drámákat.  Az Othello központi témája is ilyen: a féltékenység. Adott Othello a mór nemes és hadvezér, akinek szolgája elhinti kedvese, Desdemona nem létező hűtlenségét.  Ám akármi is az igazság, ha az embernek egyszer elültetik a bogarat a fülében, akkor az többé nem megy ki onnan. Shakespeare pedig remekül ismervén az emberi jellemet, cinizmussal telve szembesít minket, még pedig egy zseniális antagonista szerepén keresztül.

K: Jago azt hiszem az egyik kedvenc gonoszommá lépett elő az Othello olvasása után. Shakespeare karaktere mesterien ért ahhoz, hogy ármánnyal és pletykákkal kavarja össze szereplőinket és hogy ezzel a saját javára fordítson mindent. A műnek egyértelműen Jago a főmozgatója, miatta indul el a kételkedés Othelloban és válik mániákusan féltékennyé szép Desdemonája iránt. A tragédiája középpontjában is ő áll, többször követjük az ő cselekményszálát, mint Othelloét, ami felveti azt a kérdést, hogy miért is nem Jago a mű címe.

N: Valóban, Jágó egy nagyon jól megformált karakter. Amolyan egyetemes cselszövő, akinek a mintájára azóta számtalan más antihős született, és az, hogy a mai igen nagy felhozatalban Jágó ennyire hatással tud lenni az olvasóra, szintén Shakespeare zsenialitását igazolja.
A címmel kapcsolatos felvetés érdekes, és olvasás közben nekem is megfordult a fejemben. Szerintem amúgy a válasz egyszerű: ennek a drámának a középpontjában a féltékenység áll, az, amit Jágó elültet Othelloban, és bár mi olvasók szinte végig a cselszövővel vagyunk, minden a címszereplő tragédiája felé irányul. A cím pedig előre sejteti ezt.
Én bevallom, sokszor hangosan nevettem, egyszerűen odavagyok azokért a művekért, amik ennyire kendőzetlen őszinteséggel mutatnak rá az emberi gyarlóságra, a társadalom problémáira, és az előző olvasmány, a Dorian Gray után, az Othello folytatta ezt a sort, ráadásul teszi mindezt úgy, hogy több mint 400 éve íródott. Ebbe belegondolva pedig szomorú, hogy mi emberek nemigen változunk.

K: Voltak részek, amelyeknél én is nevettem. Egyébként pont ezek a probléma felvetések amiket említettél teszik olyan naggyá és időtlenné Shakespeare-t, mert mindegy, hogy melyik korban olvassuk, ugyanúgy ráismerünk cinizmusában a mai társadalomra. Ilyen műveknél érzékelhető a legjobban, hogy a történelem, ahogy a mondás is tartja, ismétli önmagát. :)
Shakespeare-től még mindenképp szeretnék olvasni, mert van mit pótolni. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvasson tőle minél többet, mert garantáltan nem fog csalódni. :)

2018. április 27., péntek

NK BookClub - Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Áprilisban a klasszikusokat népszerűsítő könyvklubunk első olvasmánya Oscar Wilde egyetlen és örök érvényű regénye, a Dorian Gray arcképe volt.
Az 1854-ben Dublinban született író, költő, életét csillogás és siker kísérte hosszú, míg ki nem robbant a botrány, miszerint vonzódik saját neméhez. Az addig fényűző életet élő, a viktoriánus világ erkölcseit ledöntő Wilde hatalmasat zuhant a mélységbe. Hazája kitaszította, és a sanyarú börtönévek után nem sokkal, mindössze 46 évesen halt meg.
Zsenialitására, verseinek, drámáinak tisztaságára, tanítóértékére csak évtizedekkel később eszméltek rá, így végül betölthette méltó helyét az irodalom történetében.
Wilde regénye 1890-ben jelent meg először, és ahogy őt magát, úgy művét is komoly ellenérzésekkel fogadta a korabeli társadalom.



***
A kibeszélőt Kriszti blogján is megtekinthetitek. 


K: A Dorian Gray egyike azoknak az olvasmányoknak, amelyeket a legjobban vártam a könyvklubban. Oscar Wilde-tól ezelőtt még nem volt szerencsém olvasni, de megnyerő stílusáról már sokat hallottam - amely a Dorian Grayben is szépen megjelenik. A történet ugyan nem tartogatott váratlan fordulatokat, ugyanis már jól ismertem, de így is érdekes volt elmélyedni a viktoriánus kori Londonban játszódó regény világában.

N: Oscar Wilde műveinek olvasása nálam is sokat váratott magára. A boldog herceg című meséjét gyerekként rengetegszer hallottam, és nagyon szerettem, aztán később több műve is várólistás lett. Nagy elvárásaim voltak a Dorian Gray-jel kapcsolatban, és nem csalódtam. Oscar Wilde hanyag eleganciával tárja elénk egy lélek romlásának történetét.

K: A regény középpontjában ugyanis Dorian Gray áll, akit naiv, vonzó ifjúként ismerhetünk meg a történet kezdetekor. A fiú ekkor éppen modellt áll egy festőnek, aki egyben legközelebbi barátja is - Basil Hallwardnak. A portré elkészültekor találkozik Lord Henry Wottonnal, aki hedonista világlátásával nagy hatást gyakorol rá. Dorian a férfi befolyása miatt önön szépsége és ifjúsága rabjává válik, amely a vesztét okozza.

N: Dorian bukásának történetét felkavaró olvasni, főleg azért saját magunk lehetséges vesztét is megláthatjuk benne. Döbbenetes már maga az elképzelés, hogy az embert milyen romlottságba taszíthatja a túlzott hiúsága. A társadalomkritika és magának az emberi lét kritikájának könyve ez a mű. Wilde szarkazmusa és cinizmusa itatja át a lapokat, és úgy gúnyol ki minket, hogy nekünk ez  végéig jóformán fel sem tűnik.
A súlypontok nagyon jó helyen voltak, mindegyiket megrázó volt olvasni, minden mondat hagyott bennem valami nyomot; némelyiken nevetnem kellett, de akadt, amelyik kifejezetten nyomasztó gondolatokat ébresztett bennem.

K: Oscar Wilde ravaszul rejti el ezeket a kritikákat a regényben, amelyek valóban egyszerre szórakoztatnak és borzasztanak el. Kiválóan mutatja be, hogy milyenek is az emberek valójában: örökké tartó szépségre és ifjúságra vágynak, melyekért akár a lelküket is feláldoznák és erkölcsös életmódjukat feladva, inkább a bűnös élvezeteket választanák.
A három főbb karakter jellemvonásai kifejezetten tetszettek. Ott volt Dorian, aki egy ártatlan fiúból erkölcstelen férfivá válik, Henry, akinek cinizmusa végigkíséri a narratívát és Basil, aki egy igazán kedves karakter. Ő az aki félti és szereti ugyan Doriant, ám nem tudja őt megmenteni.

N: Szerettem azt, hogy ez a három szereplő olyan tökéletesen egészíti ki egymást. Mintha Wilde az emberiség összes erényét, de főleg gyarlóságát belesűrítette volna Dorian, Lord Henry és Basil karakterébe. És itt azt is meg kell jegyezni, hogy mindezt nagyon egyszerűen éri el. Nem mutat meg mindent, épp csak sejtett, fél szavakban közöl piszkos részleteket, még sincs az embernek hiányérzete. Mert az egész nagyon jól felépített. Az, hogy mit képzelünk a sorok mögé, és meddig követjük Doriant a lelki romlottságba, már a mi fantáziánkon múlik.
Oscar Wilde regénye tehát egyértelműen örökérvényű alkotás, amit egyszer feltétlenül el kell olvasni. :)

K: Ez nekem is tetszett, hogy Wilde végig csak sejtet, olyan volt, mintha mi dönthettünk volna arról, hogy Dorian mennyire veszti el erkölcsösségét.
Morális kérdésekben egyébként az is tetszett, hogy Dorian mennyire kilátástalannak látja a helyzetét a végén, nem hisz abban, hogy a lelke megmenthető lenne. Teljesen átadja magát a romlottságnak, míg Basil a lelkéért imádkozna, de vajon nyerhet-e egy lélek ennyi szégyenletes tett után megbocsátást?
Én is csak ajánlani tudom ezt a regényt mindenki számára, garantáltan érdekes olvasmányra lel benne. :)

2018. március 30., péntek

NK Bookclub - áprilisi olvasmányok

Lassan itt az április, így ideje kihirdessük a  a klub következő két olvasmányát.
Ezúttal két olyan író műveit választottuk, akik kétségtelenül meghatározó hatással voltak a világirodalmára, és zsenialitásuk vitathatatlan.

***


Az első könyv egy regény a hiúságról az önzőségről, a lélek menthetetlen romlásáról. Az 1890-ben íródott mű már korában is megosztotta olvasóit, és így van ez ma is. De sosem szabad elfelejteni, hogy írója csak játszik velünk, és mesteri szarkazmussal állít elénk görbe tükröt, emlékeztetve bennünket gyarlóságainkra. Örök érvényű klasszikus egy ír író-, költőzseni tollából. Ez Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye.

***

A második olvasmány a világ drámairodalmának egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - alakjától származik. Mindenki olvasott már tőle, vagy szerelmes tragédiát vagy véres királydrámát, netán bolond komédiát. Sokan kérdőjelezik meg személyét, hisz képtelenségnek tűnhet, hogy egy ember akkor a XVI. század derekán akkora műveltséggel, olyan kifinomultsággal rendelkezzen, mint ő. A tőle hozott 1603-ban íródott tragédia középpontjában leginkább a féltékenység és annak pusztító ereje áll. Ez lenne William Shakespeare Othello című drámája.

2018. március 23., péntek

NK Bookclub - Émile Zola: Nana

Márciusi olvasmányaink központi alakjainak a nőket választottuk, így esett a választásunk a XIX. század naturalista-realista időszakának klasszikusára, Zola Nana című regényére.
 Émile Zola neve méltán merült fel a könyvklubban, amikor kiválasztottuk az olvasmányokat. Az 1840-1902 között élt francia író a naturalista irodalom megteremtője, akinek hatása a későbbi irodalomra nagyon is jelentős. Művei korának kendőzetlen kritikái, mindenféle manír és képmutatás nélkül. Temetésén Anatole France írótársa búcsúztatta és az "emberiség lelkiismeretének" nevezte.

 A Nana egy a második császárság időszakát bemutató regény ciklus darabja. Az egyszerű utcalányból színésznőcskévé majd Párizs legrajongottabb prostituáltjává váló fiatal nő története 1880-an óta botránkoztatja meg olvasóit. A naturalizmus és a szimbolizmus különleges elegyítése ez a regény, mely Zola korának széthulló, képmutató társadalmának metaforája és igen kemény bírálása. Olvasás közben ráadásul ráismerhetünk saját jelenünk romlottságára is, ami jól jelzi, hogy sajnos ez a probléma kortalan, és mindig is az emberiség részét fogja képezni. A Nana tehát sokkal több, mint egy botránykönyv a XIX. századból, azonban mindezen értékei ellenére valami talán mégis hiányzott belőle. Talán egy szerethető karakter? Gördülékenyebb cselekmény? Erről hosszan lehetne beszélgetni.

Az értékelést elolvashatjátok Kriszti blogján is: https://thejoyofexistence.blogspot.hu/
Ha követni szeretnétek bennünket, akkor a Moly.hu-n is megtaláltok bennünket. :) https://moly.hu/zonak/nk-bookclub



***

N: A könyvklub márciusi olvasmányainak központjába ezúttal a nők kerültek, és emellett igyekeztünk olyan regényeket kiválasztani, melyek a maguk idejében botrány könyvnek számíthattak, de legalábbis tabutémákat boncolgattak. Ennek fényében nem volt kérdés, hogy Zola egyik legismertebb művének helyet kell adni ebben a hónapban. Manapság sokan már meg sem rökönyödünk az ilyen naturalista, szókimondó regényeken, hisz gyakorlatilag már a könyvpiac túlnyomó részét képezik, mégis érdekes volt úgy olvasni a könyvet, hogy közben elképzelhettük, miként fogadta ezt akkoriban a XIX. századi társadalom. Én a magam részéről egy valaminek nagyon örülök, hogy a Nanát nem kezdtem el anno kamaszként olvasni (volt ilyen tervem akkoriban), mert egyáltalán nem könnyű olvasmány.

K: Kamaszként szerintem nem is igazán lehetett volna teljesen befogadni ezt a regényt. Ugyan a társadalom a megjelenése óta átalakult annyira, hogy ne legyen ledöbbentő Zola ábrázolásmódja, mégis felnőttként is voltak benne olyan elemek, amiket kissé elhűlve olvastam (persze ez nem csak kor, de ízlés/tolerancia kérdése is lehet, van aki jobban be tudja ezeket a dolgokat fogadni).
A Nana egy prostituált történetét meséli el, aki az ujjai köré csavarja Párizs arisztokratáit. Szépségével megannyi dologra veszi rá őket, így nem csak hírnévhez, de gazdagsághoz is jut, hogy aztán egész Párizs a szeretőjévé váljon.

N:  A könyv engem kissé nehezen rántott be. Az oldalakon leginkább a párizsi elit mindennapjainak sötét pillanatait ismerhetjük meg, a cselekmény csak lassan gördül előre, és Zola inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy minél inkább megbotránkoztasson az egyes pillanatok részletes szemléltetésével. Ettől azonban számomra sokszor laposodott el a cselekmény, amin az sem segített, hogy a szereplőket nem igazán lehetett megkedvelni. Mindezt azért bántam, mert a könyv egyébként egy nagyon érdekes témát boncolgat, mégis hiányérzetem volt az olvasása közben.

K: A cselekmény valóban lassan bontakozik ki, s a végén egyfajta hiányérzetet is hagy maga után. Végig azt vártam, hogy ennek a rengeteg feszültséget okozó botrányos jelenetnek legyen egy katartikus vége, amit aztán nem kaptam meg. Még a legvége sem döbbentett meg, noha valószínűleg Zola célja az volt, hogy valamilyen szinten elszomorítsa az olvasót.
Az egész regényben hangsúlyos realista és naturalista ábrázolásmód sem enyhített ezen a hiányérzeten.
Szereplők terén zavaró volt, hogy senkit se lehetett szeretni. Nana hiába volt szép és a férfiak bálványa, mégis esztelenül viselkedett, sokszor idegesített. Nem tudtam sajnálni, mikor a sorsa rosszabbra fordult, ami bennem is hiányt okozott, mivel jobban preferálom az olyan regényeket, ahol kedvelni tudom a főszereplőt. Vagy ha őt nem is, akkor egy-két mellékszereplőt. Azonban ennél a regénynél még ők se voltak kedvelhetők (kivéve Georges-t, ő volt az egyetlen, akit igazán sajnáltam). Néhol el is vesztem a nevekkel, úgy éreztem, hogy túl sok felesleges karaktert ír le Zola. A mellékszereplők hasonlóan rosszul viselkedtek, mint Nana. A viselkedésük alapján Nana előtt se lehettek jobb emberek, azonban ő hozta ki belőlük a teljes romlottságot. “Megfertőzte őket”, amivel sikeresen egyfajta bosszút állt a társadalom kitaszítottjaiért.

N: Zola írásmódja nekem elsőre tetszett, egészen más volt, mint az előtte olvasott könyvek, mégis valami nekem is hiányzott. Az nem zavart, hogy Nana nem kedvelhető, habár akadtak pillanatok, amikor majdnem engem is behálózott, de aztán hamar észhez tértem. Szóval, az, hogy Nana tulajdonképpen antihős, még érdekes is volt, ami zavart, hogy nem akadt ellenpontja. A férfiak éppúgy visszataszító figurák voltak, akik különösebb kérdés nélkül omlottak a lábai elé, és olyan szinten képesek voltak lealjasulni, hogy nem tudtak belőlem együtt érzést kiváltani. Talán valóban Georges figurája volt, akit kedvelni lehetett, ő tényleg szerette Nanát, igazán rajongott érte, azonban nem emelkedhetett ki a gazdag arisztokraták közül naiv, gyermeki természetével.
A könyv vége számomra, ha nem is katartikus, de azért olyan élmény volt, ami javított a a történet egészének megítélésén, bár itt elsősorban a történelmi események váltották ki belőlem ezt a pozitív érzetet.
Ami azonban mindenképp kiemelendő, hogy Zola remekül szimbolizálja a kor romlott társadalmát, és ahogy Nana és az őt körülvevő férfiak élete szép lassan egyre erőteljesebb romlásnak indul, úgy kezd széthullani ez kívül csillogónak tűnő francia társadalom, aminek végső összeomlását olvashatjuk a könyv utolsó lapjain.

K: Ez a szimbolika nekem is tetszett, az utolsó oldalakon szépen írta le Zola, hogy hogyan ment tönkre a Nanát imádó férfiak élete.
Összességében Zola logikusan építi fel regényét, szépen reflektál az akkori társadalomra és jól kritizálja azt. Mégis azt kell mondanom, hogy a Nana egy olyan regény, amit elég volt egyszer elolvasni, és mivel Zola írásmódjával sem sikerült megbarátkoznom, ezért nem tervezem, hogy olvasok még tőle. Sajnálom, hogy nem fogott meg annyira, mint amennyire vártam, de azért jó, hogy Nana történetével is megismerkedtünk. :)

N: A szimbolizmus, és az eléggé nyers, kendőzetlen társadalomkritika tényleg a helyén volt, és épp ezért sajnálom, hogy maga a történet nem tudott úgy magával ragadni. A Nana sajnos nem lett kedvenc, habár én sem bánom, hogy elolvastam. Én tervezek még egy-két könyvet Zolától, habár biztosan nem a közel jövőben. Egyelőre ezt még emésztgetem. :)