2018. március 30., péntek

NK Bookclub - áprilisi olvasmányok

Lassan itt az április, így ideje kihirdessük a  a klub következő két olvasmányát.
Ezúttal két olyan író műveit választottuk, akik kétségtelenül meghatározó hatással voltak a világirodalmára, és zsenialitásuk vitathatatlan.

***


Az első könyv egy regény a hiúságról az önzőségről, a lélek menthetetlen romlásáról. Az 1890-ben íródott mű már korában is megosztotta olvasóit, és így van ez ma is. De sosem szabad elfelejteni, hogy írója csak játszik velünk, és mesteri szarkazmussal állít elénk görbe tükröt, emlékeztetve bennünket gyarlóságainkra. Örök érvényű klasszikus egy ír író-, költőzseni tollából. Ez Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye.

***

A második olvasmány a világ drámairodalmának egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - alakjától származik. Mindenki olvasott már tőle, vagy szerelmes tragédiát vagy véres királydrámát, netán bolond komédiát. Sokan kérdőjelezik meg személyét, hisz képtelenségnek tűnhet, hogy egy ember akkor a XVI. század derekán akkora műveltséggel, olyan kifinomultsággal rendelkezzen, mint ő. A tőle hozott 1603-ban íródott tragédia középpontjában leginkább a féltékenység és annak pusztító ereje áll. Ez lenne William Shakespeare Othello című drámája.

2018. március 23., péntek

NK Bookclub - Émile Zola: Nana

Márciusi olvasmányaink központi alakjainak a nőket választottuk, így esett a választásunk a XIX. század naturalista-realista időszakának klasszikusára, Zola Nana című regényére.
 Émile Zola neve méltán merült fel a könyvklubban, amikor kiválasztottuk az olvasmányokat. Az 1840-1902 között élt francia író a naturalista irodalom megteremtője, akinek hatása a későbbi irodalomra nagyon is jelentős. Művei korának kendőzetlen kritikái, mindenféle manír és képmutatás nélkül. Temetésén Anatole France írótársa búcsúztatta és az "emberiség lelkiismeretének" nevezte.

 A Nana egy a második császárság időszakát bemutató regény ciklus darabja. Az egyszerű utcalányból színésznőcskévé majd Párizs legrajongottabb prostituáltjává váló fiatal nő története 1880-an óta botránkoztatja meg olvasóit. A naturalizmus és a szimbolizmus különleges elegyítése ez a regény, mely Zola korának széthulló, képmutató társadalmának metaforája és igen kemény bírálása. Olvasás közben ráadásul ráismerhetünk saját jelenünk romlottságára is, ami jól jelzi, hogy sajnos ez a probléma kortalan, és mindig is az emberiség részét fogja képezni. A Nana tehát sokkal több, mint egy botránykönyv a XIX. századból, azonban mindezen értékei ellenére valami talán mégis hiányzott belőle. Talán egy szerethető karakter? Gördülékenyebb cselekmény? Erről hosszan lehetne beszélgetni.

Az értékelést elolvashatjátok Kriszti blogján is: https://thejoyofexistence.blogspot.hu/
Ha követni szeretnétek bennünket, akkor a Moly.hu-n is megtaláltok bennünket. :) https://moly.hu/zonak/nk-bookclub



***

N: A könyvklub márciusi olvasmányainak központjába ezúttal a nők kerültek, és emellett igyekeztünk olyan regényeket kiválasztani, melyek a maguk idejében botrány könyvnek számíthattak, de legalábbis tabutémákat boncolgattak. Ennek fényében nem volt kérdés, hogy Zola egyik legismertebb művének helyet kell adni ebben a hónapban. Manapság sokan már meg sem rökönyödünk az ilyen naturalista, szókimondó regényeken, hisz gyakorlatilag már a könyvpiac túlnyomó részét képezik, mégis érdekes volt úgy olvasni a könyvet, hogy közben elképzelhettük, miként fogadta ezt akkoriban a XIX. századi társadalom. Én a magam részéről egy valaminek nagyon örülök, hogy a Nanát nem kezdtem el anno kamaszként olvasni (volt ilyen tervem akkoriban), mert egyáltalán nem könnyű olvasmány.

K: Kamaszként szerintem nem is igazán lehetett volna teljesen befogadni ezt a regényt. Ugyan a társadalom a megjelenése óta átalakult annyira, hogy ne legyen ledöbbentő Zola ábrázolásmódja, mégis felnőttként is voltak benne olyan elemek, amiket kissé elhűlve olvastam (persze ez nem csak kor, de ízlés/tolerancia kérdése is lehet, van aki jobban be tudja ezeket a dolgokat fogadni).
A Nana egy prostituált történetét meséli el, aki az ujjai köré csavarja Párizs arisztokratáit. Szépségével megannyi dologra veszi rá őket, így nem csak hírnévhez, de gazdagsághoz is jut, hogy aztán egész Párizs a szeretőjévé váljon.

N:  A könyv engem kissé nehezen rántott be. Az oldalakon leginkább a párizsi elit mindennapjainak sötét pillanatait ismerhetjük meg, a cselekmény csak lassan gördül előre, és Zola inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy minél inkább megbotránkoztasson az egyes pillanatok részletes szemléltetésével. Ettől azonban számomra sokszor laposodott el a cselekmény, amin az sem segített, hogy a szereplőket nem igazán lehetett megkedvelni. Mindezt azért bántam, mert a könyv egyébként egy nagyon érdekes témát boncolgat, mégis hiányérzetem volt az olvasása közben.

K: A cselekmény valóban lassan bontakozik ki, s a végén egyfajta hiányérzetet is hagy maga után. Végig azt vártam, hogy ennek a rengeteg feszültséget okozó botrányos jelenetnek legyen egy katartikus vége, amit aztán nem kaptam meg. Még a legvége sem döbbentett meg, noha valószínűleg Zola célja az volt, hogy valamilyen szinten elszomorítsa az olvasót.
Az egész regényben hangsúlyos realista és naturalista ábrázolásmód sem enyhített ezen a hiányérzeten.
Szereplők terén zavaró volt, hogy senkit se lehetett szeretni. Nana hiába volt szép és a férfiak bálványa, mégis esztelenül viselkedett, sokszor idegesített. Nem tudtam sajnálni, mikor a sorsa rosszabbra fordult, ami bennem is hiányt okozott, mivel jobban preferálom az olyan regényeket, ahol kedvelni tudom a főszereplőt. Vagy ha őt nem is, akkor egy-két mellékszereplőt. Azonban ennél a regénynél még ők se voltak kedvelhetők (kivéve Georges-t, ő volt az egyetlen, akit igazán sajnáltam). Néhol el is vesztem a nevekkel, úgy éreztem, hogy túl sok felesleges karaktert ír le Zola. A mellékszereplők hasonlóan rosszul viselkedtek, mint Nana. A viselkedésük alapján Nana előtt se lehettek jobb emberek, azonban ő hozta ki belőlük a teljes romlottságot. “Megfertőzte őket”, amivel sikeresen egyfajta bosszút állt a társadalom kitaszítottjaiért.

N: Zola írásmódja nekem elsőre tetszett, egészen más volt, mint az előtte olvasott könyvek, mégis valami nekem is hiányzott. Az nem zavart, hogy Nana nem kedvelhető, habár akadtak pillanatok, amikor majdnem engem is behálózott, de aztán hamar észhez tértem. Szóval, az, hogy Nana tulajdonképpen antihős, még érdekes is volt, ami zavart, hogy nem akadt ellenpontja. A férfiak éppúgy visszataszító figurák voltak, akik különösebb kérdés nélkül omlottak a lábai elé, és olyan szinten képesek voltak lealjasulni, hogy nem tudtak belőlem együtt érzést kiváltani. Talán valóban Georges figurája volt, akit kedvelni lehetett, ő tényleg szerette Nanát, igazán rajongott érte, azonban nem emelkedhetett ki a gazdag arisztokraták közül naiv, gyermeki természetével.
A könyv vége számomra, ha nem is katartikus, de azért olyan élmény volt, ami javított a a történet egészének megítélésén, bár itt elsősorban a történelmi események váltották ki belőlem ezt a pozitív érzetet.
Ami azonban mindenképp kiemelendő, hogy Zola remekül szimbolizálja a kor romlott társadalmát, és ahogy Nana és az őt körülvevő férfiak élete szép lassan egyre erőteljesebb romlásnak indul, úgy kezd széthullani ez kívül csillogónak tűnő francia társadalom, aminek végső összeomlását olvashatjuk a könyv utolsó lapjain.

K: Ez a szimbolika nekem is tetszett, az utolsó oldalakon szépen írta le Zola, hogy hogyan ment tönkre a Nanát imádó férfiak élete.
Összességében Zola logikusan építi fel regényét, szépen reflektál az akkori társadalomra és jól kritizálja azt. Mégis azt kell mondanom, hogy a Nana egy olyan regény, amit elég volt egyszer elolvasni, és mivel Zola írásmódjával sem sikerült megbarátkoznom, ezért nem tervezem, hogy olvasok még tőle. Sajnálom, hogy nem fogott meg annyira, mint amennyire vártam, de azért jó, hogy Nana történetével is megismerkedtünk. :)

N: A szimbolizmus, és az eléggé nyers, kendőzetlen társadalomkritika tényleg a helyén volt, és épp ezért sajnálom, hogy maga a történet nem tudott úgy magával ragadni. A Nana sajnos nem lett kedvenc, habár én sem bánom, hogy elolvastam. Én tervezek még egy-két könyvet Zolától, habár biztosan nem a közel jövőben. Egyelőre ezt még emésztgetem. :)

2018. február 28., szerda

NK Bookclub - Charlotte Bronte: Jane Eyre


Februárban a romantikus vizekre eveztünk, és második könyvnek aligha választhattunk volna mást, mint Charlotte Brontë: Jane Eyre című művét.
 Brontë nővérekről biztosan mindenki hallott, még azok is, akik nem olvasnak gyakran.  Nevük, műveik vagy épp hőseik rengeteg helyen felbukkannak.
A nővérek közül Charlotte volt a legidősebb. Jane Eyre című művéhez sokat merített saját életéből. A Lowood-i nevelő intézetet például arról a lancashire-i intézetről mintázta, ahová nővéreivel küldték. A szegényes körülmények azonban rányomták bélyegüket a lányok egészségére. Charlotte nővérei (Maria és Elizabeth) tuberkulózisban haltak meg. Az írónő nekik is emléket állított könyvében.
Charlotte, Anne és Emily Brontë rövid életük alatt örökérvényű történeteket hagytak az utókorra. A Jane Eyre, az Üvöltő szelek (Emily Brontë) és az Agnes Grey (Anne Brontë
) hamart best sellerek lettek és népszerűségük azóta is töretlen.






***

N: A Brontë nővérek könyvei már jó ideje várólistán voltak, de valahogy egészen idáig várattak magukra. Charlotte Brontë Jane Eyre című műve mégsem nem volt teljesen ismeretlen, mivel egy filmadaptációt már láttam belőle, így maga a történet nem okozott meglepetést. Az olvasás élménye azonban ettől kicsit sem lett kevesebb, ugyanis az első sorok után megállapítottam, hogy Charlotte Brontë gyönyörűen írt.

K: Charlotte Brontë műveihez eddig nekem egyáltalán nem volt szerencsém, de engem is elvarázsolt az írásmódja. Jane Eyre története megannyi meglepetést hozott, mivel csak annyit tudtam róla, hogy egy árva lányról szól, aki nevelőnőnek áll és szerelmes lesz a ház urába. Ez a regény azonban ennél sokkal többet adott.
Jane történetét keserves gyerekkorától kezdve kísérhetjük végig - szegény lány ugyanis nem egy szeretetteljes környezetben nő fel -, így mikor a lowoodi intézetbe kerül, szinte megváltás, hogy távol lehet a családtól, amely megveti őt. Az intézeti élete se egy leányálom, de Jane egy éles eszű, jólelkű nővé válik, s izgatottan vág bele egy új kalandba, amit Thornfield jelent számára.

N: És ugye hamar világossá válik, hogy a történet igazán Thornfieldben kezdődik, amikor Jane megismerkedik Mr. Rochesterrel, a birtok kissé morc, szeszélyes urával.
A cselekményt szerintem felesleges részletezni, hiszen, aki olvasta, ismeri, aki nem, annak pedig hagyjuk meg az élményt. :) Ellenben a szereplőkről - első sorban Jane-ről és Rochesterről muszáj szót ejteni, ugyanis egy rendkívül szellemes, szórakoztató, és érzelmes párt kaptunk, akiknek én személy szerint minden pillanatát élveztem, kezdve Rochester eszmefuttatásaitól, Jane csípős megjegyzésein át egészen a későbbi érzelmes pillanatokig. Szerettem, hogy Jane a sanyarú gyermekkor, a szigorú neveltetés ellenére megmaradt egy erényes mégis olyan női karakternek, aki nem engedi magát elnyomni a férfiak uralta világban, és ha kell, bizony bárkivel vitába száll. Az elsőre kiismerhetetlennek tűnő, morcos Rochesterről pedig hamar kiderül, hogy nagyon is érző szív dobog zord külseje mögött. Ahogy olvastam, akaratlanul is eszembe jutott Elizabeth Bennett és Mr. Darcy párosa.

K: Igen, valahogy a könyv olvasása előtt nekem is volt egy olyan kósza gondolatom, hogy mennyire fog hasonlítani Austen híres szerelmes párjára Jane és Rochester. :) Szerettem a szócsatáikat és ahogy kibontakozott szerelmük, még ha az olvasó számára már egészen korán egyértelművé is vált, hogy odáig vannak egymásért. Brontë főszereplőiben az is különleges, hogy végre nem tökéletes karakterekről olvashatunk; többször is megemlíti, hogy Jane és Rochester külseje csúnya/átlagos. Ez azonban egyáltalán nem számít, hisz ők szeretik egymást és egymást szépnek látják.
A szeretet témaköre mellett nagyon tetszett, hogy hangsúlyt kapott az otthon fogalma is. Jane az élete során nem tudta megtapasztalni, hogy milyen egy igazi otthon, a későbbiekben azonban sikerül hazatalálnia. S nem csak hazatalál: családra is lel, melyet előrébb helyez, mint bármiféle vagyoni kérdést.

N: Olvasás közben - azonkívül, hogy csodálatosan van megírva -  az ragadott meg, amit te is említettél, hogy ez a regény több, mint egy romantikus történet, hiszen nagyon mély dolgokról szól a szerelem mellett. Ott van az általad említett család és otthon témája, de ugyanakkor viktoriánus kor kép is. Brontë azonban egyértelműen lázad a kor társadalma ellen, kezdve a már általad említett Átlagos, csúnyácska szereplőkkel. A szép férfiak és nők ebben a történetben elszalasztják a boldog szerelmet, vagy épp olyan hivatást választanak, ami szöges ellentétben áll tökéletes vonásaikkal (gondolok itt St. John karakterére). Ebben a könyvben tehát nem teljesülnek a viktoriánus ideálok, ráadásul maguk a helyszínek is különösen zordak. Mintha szimbolizálnák az egyébként kívülről csillogó világ belső sivárságát. Amikor olvastam végig őszies hangulatom volt, ahogy elképzeltem a tájakat.
Azonban akármennyi lázadás is van ebben a könyvben megtalálhatóak benne azok az elemek, amik hamisítatlanul viktoriánussá teszik a történetet. Ilyen például Thornfield titka, melyből ez rejtélyes kísértet história kezd kibontakozni, de a misztikum még számos helyen körül lengi a történetet.

K: Brontë ezzel a misztikus felhanggal eléri azt, hogy az olvasó szinte a zord, angol tájakon érezze magát. A kíváncsiságot szépen fokozza lassan adagolt információkkal, Thornfield rejtélye például elég nehezen derül ki. A misztikummal való játéka azt éri el, hogy végig azon gondolkodunk: valóban természetfeletti erők kísértenek Thornfield falai közt? Hisz megmagyarázhatatlan történésekre már az elején is akad példa. Vajon a kastély is kísértet lakta hely? Az igazságot Jane egy döntő pillanatban tudja meg és teljesen felbolydítja életét.

N: Ez a sejtelmes kis misztikum nagyon jól áll ennek a könyvnek. Főképp, mert ha jobban belegondolunk azért ez a történet mégis csak egy nagyon szép viktoriánus mese. Olyan álom kép, ami valószínűleg nemigen vagy csak nehezen fordulhatott elő a valóságban. A szereplők is erősítik ezt a mese szerűséget. A karakterek többsége is amolyan archetípus. Ott a gonosz mostoha, a kegyetlen mostoha testvérek; a goromba igazgató, a tisztaszívű barátnő, aki még ártatlanul is bűnhődik, a szép de gőgös fiatal nő és még sorolhatnám. A mellékszereplők főként azt a célt szolgálják, hogy a főhősöket előrébb lendítsék, vagy épp hátráltassák, de nem igazán rendelkeznek saját, összetett jellemekkel. Megjegyzem ez egyáltalán nem baj, mert a mellékszereplőknek többnyire nem az a dolga, hogy érdekesebbek és színesebbek legyenek, mint a főszereplők, csupán élettel telibbé teszik a regény világát. Itt pedig a misztikum mellett elősegítik a cselekmény kissé meseszerű jellegét.
A szereplők közül - leszámítva Jane és Rochester karakterét - talán St. Johnra mondanám, hogy erőteljesen emberi, sztereotípiáktól mentes karakter volt. Vívódása, elhivatottsága nagyon emberivé tette. Alapjában véve nagyon szerettem, de néha kedvem lett volna lekeverni neki egy pofont. Megszólalásai és egész lénye pedig hatással volt rám, ami azért ritka nálam mellékszereplőket illetően.
Egyszóval Brontë csodás világot teremtet, ami remekül egyensúlyozik a rideg realizmus és a mese határán.

K: A világirodalomban ez a kettősség mindig is jól működött: egyszerre varázsol el mesés elemekkel, de nem felejt el emlékeztetni minket hideg realizmusával a világ valódi természetére sem.
Jane Eyre történetét mindenkinek érdemes elolvasnia, mert Brontë a viktoriánus kori nő problémáit ismerteti, egy olyan fejlődésregényben, melynek főhőse ellentétes tulajdonságokat képvisel a megszokott női archetípusokkal szemben.
Nem hiába vált klasszikussá ez a regény, a Brontë nővérektől pedig mindenképp fogok még olvasni.